20.rész - Vacsora kettesben

~Ariana szemszöge~

Mikor hazaértem csak magam voltam. Anyuék elmentek mert készülődnek a színházba (engem is vinni akartak, bah!), Mason pedig a barátnőjénél volt és minden bizonnyal nem ér haza vacsorára. Mikor hazaértem, lezuhanyoztam majd neki kezdtem a leckének. Fizika, biológia, matek, dupla angol. Nem valami kemény nap. Fizika tanárunk hiányzik, bioszból nincs tanulnivaló, matekból csak házi van, angolból meg már feleltem. Tehát hamar végeztem a tanulással is. Olyan hét óra körül főzni kezdtem. Egy pici rántotta, nem nagy szám! Épp vertem fel a tojást, mikor csengettek. Odamentem a csengőhöz, majd beleszóltam: 
- Ki vagy és mit akarsz?
Azt hittem a lányok azok, ezért fogtam ilyen lazára a hangnemet, de amikor meghallottam az ismerős fiú hangot majdnem elájultam.
- Szia, itt egy zombi. Kéne az agyad, mert holnap felelek fizikából és alapból is éhes vagyok. - nevet fel. 
- Komolyan mit akarsz, Andre? - rázom meg a fejem 
- Ha felengedsz, elmondom. Ha nem, addig nyomkodom a csengőt amíg fel nem engedsz. 
Lementem majd beengedtem. Közelebb hajolt gondolom, hogy megcsókoljon, de elfordultam és felfelé vettem az irányt. Kinyitottam az ajtót és betessékeltem azon. 
- Bocs a kupiért, ha tudtam volna hogy jön valaki elpakolok. - magyarázkodok neki, bár magam sem értem miért. 
- Hát ez semmi a szobámhoz képest. - mosolyog rám megértően. - Épp főzöl?
- A főzés szó azért egy picit erős. - vonok vállat majd folytatom a rántottám. - Miért jöttél? 
- Ari, figyelj. Bocsánatot szeretnék kérni. - nyel egy óriásit.
- Te, Andre King bocsánatot kérsz? - színleltem döbbenetet.
- Igen, mindenért. Én tudom, hogy nehéz nekem hinni de komolyan nem gondoltam komolyan.
- Komolyan nem gondoltad komolyan? Ez elég hülyén hangzott. 
- Mert még sosem csináltam ilyet. - ráza meg a fejét tanácstalanul. 
- Mit? 
- Sosem kértem még őszintén bocsánatot. De most őszinte akarok lenni, és nem tudom mit kell mondanom azért hogy meghallgass és megbocsáss. 
- Andre... - lépek hozzá majd megfogom a kezét. 
- Ari, szeretlek és tényleg nagyon sajnálok mindent amivel megbántottalak. - ölel át.
- Én... nem tudom, mit mondjak...
- Szeretsz annyira, hogy megbocsáss? 
- Azt... Azt hiszem... igen. - mosolyodok el. 
- Igen? - emel fel és pördül meg velem a karjaiban. 
- Igen, csak tegyél le. - nevetem el magam. - Meg kell csinálnom a rántottát! Egyébként maradsz vacsira? 
- Hát nem tudom, hogy mondhatnék nemet egy ilyen gyönyörű szakácsnak. - von vállat. - Meg amúgyse vicceltem azzal, hogy éhes vagyok. Mert baromira az vagyok, csak anyámék színházba mentek. - mondja nekem, miközben én folytatom a vacsinkat. 
- Neked is? - nevetek fel. - Kitalálom, téged is el akartak rángatni. - mondom háttal neki. 
- Anyám szinte már térden állva könyörgött, de én nem adtam be a derekam. - ölelte át a derekam szorosan. - Mázli hogy egyikőnk se akart elmenni, nem? - suttogta a fülembe miközben megpuszilta a nyakam. 
- Még mázli. - pirulok ki egyből. - De ha így folytatod, nem lesz vacsora. Eltereled teljesen a figyelmem.
- Nem hat meg különösebben. - fordít magával szembe, majd hosszasan megcsókol. 
- Andre, a rántotta... - fordulnék vissza. 
- Hagyd már abba, te hülye. - nevet fel, és magához ránt.
- De én tényleg éhes vagyok. - vágom rá.
- Rendelünk pizzát. 
- Nincs egy fillérem se perpillanat, és nem nyúlok anyuék pénztárcájához! 
- Viszont nálam itt a pénztárcám, van is benne annyi hogy elég legyen egy sonkás pizzára. - rántja elő zsebéből pénztárcáját. 
- De Andre, már neki kezdtem.
- Beteszed a hűtőbe, csak lazulj már el végre! - röhögi el magát hitetlenül.