19.rész - Szeret, nem szeret!

~Ariana szemszöge~

Mivel ma edzésem van nem mentem a csajokkal a plázába. Remélem azért gondolnak rám...
Mondjuk vesznek valami kis csecsebecsét. Az öltözőben feltűnően susogtak az edzőtársaim. És mindannyian úgy, hogy még csak egy szót se tudjak meghallani. Furán méregettek engem, és amikor megkérdeztem hogy miért bámulnak, csak megrázták a fejüket. Mi bajuk ezeknek? De hiába kérdeztem meg bárkit, senki nem mondott semmit. Remek! Már az edzőtársaim se hajlandóak szóba állni velem? Még egy ilyen eset és esküszöm felakasztom magam a legközelebbi fára! Ígyis van elég bajom, nem kell még az is hogy edzésen ne érezzem magam jól. Általában együtt nevetgélek a csajokkal , ma meg! Mintha ott sem lettem volna. Amikor az edző jött szólni hogy kezdünk, kibaktattam magamban a cipőm orrát bámulva. Miért történik velem ennyi rossz? Mit ártottam én a világnak? Mindig jó voltam, sosem hazudtam, sosem örültem más kárának. Viszont az edzés felénél belejöttem a menetbe, és a lányok egyre élénkebben koncentráltak a játékra mitsem a pletykákra. Észhez kellett térítenem őket, hogy edzésen vagyunk nempedig teadélutánon. Ott pletykáljanak, ne itt! Az edzés végén izzadtan másztunk ki a tornateremből, és mindenki csak gratulált nekem. Az edző például megköszönte hogy beindítottam a csapatot. Nos, szívesen. Gyorsan befújtam magam és megfésülködtem, és indultam hazafelé amikor magam előtt találtam Andre-t. Vigyorogva vizslatott, én meg azt hittem elájulok! Deszkás cipője hanyagul állt lábán, kék csőnadrágban és egy fehér pólóban állt, haja pedig igénytelenül de mégis rosszfiúsan keszekuszán állt. Óriásit nyelve léptem egy picit oldalra, hogy kikerülhessem de ehelyett ő is lépett velem együtt. Már azt hittem hogy elkeringőzünk a házunkig, amikor megfogta a kezem és felnevetett. 
- Jól táncolsz. 
- Bocs, de ismerjük egymást? - ráztam le gyorsan kezét kezemről, mielőtt elfog a szerelem. 
- Ari, ne csináld már! Meddig játszuk még ezt? Te levegőnek nézel, én meg koslatok utánad. 
- Tudod az idegeneket általában levegőnek nézik az emberek. - tanakodtam. 
- Akkor azt a Drew gyereket se ismered bizonyára. - bólintott egyet. 

- Nem tudom, mit akarsz de hagyj békén! Elegem van, érted?
- Képzeld nekem is! Elég volt a gyerekeskedésedből! Torkig vagyok! 

- Akkor szerintem nincs is miről beszélünk!  
- Tökéletes. - röhög fel cinikusan. 
- Arébb mész végre? - kiabálok rá. 
- Csak még egy dolgot megteszek, amit már akkor meg kellett volna tennem amikor megláttalak Drew-al. - tesz egy lépést felém hogy összeérjen a testünk. 
És hiába léptem hátrébb, ő visszahúzott és amilyen gyorsan csak tudott megcsókolt. Beleszédültem a gyönyörbe. Istenkém, miket beszélek? Hiszen ezelőtt pár órával még a nevét se akartam hallani, most meg itt szédelgek a csókjától. Kicsit odébbtoltam magamtól, majd könnyes szemekkel ránéztem és elordítottam magam.
- Most már jobb az egódnak? 
És sírva elrohantam. Hazáig lihegve futottam, majd a lépcsőházban elmosolyodtam egy picit. Hogy mennyire hiányzott, azt hiszem szavakba se tudom önteni. De akkor sem hagyhatom magam, az érzéseimet el kell zárnom a szívem legeslegmélyére. Még egy picit érzem, hogy milyen fontos számomra ez a deszkás idióta!